Megváltás a moziban: ezek a legjobb filmek Jézus Krisztusról

A világ legszebb története – A Biblia (1965)

George Stevens monumentális, 260 perces alkotása minden idők legdrágább Krisztus-filmje. 20 millió dolláros költségvetése ma közel 200 millió dollárnak felel meg. Egyben ez a hollywoodi szuperprodukciók egyik legnagyobb bukása is: hiába az öt Oscar-jelölés, a legkisebb mellékszerepekben is rengeteg sztár, a forradalmi (és költséges) Ultra Panavision 70 technika nyújtotta lenyűgöző szélesvásznú képélmény vagy Alfred Newman felemelő zenéje (kiegészítve Händel Hallelúja-kórusával) , a film a mozikban csak 15 millió dollárt tudott visszatermelni gyártási költségéből – leegyszerűsítve a bukás okát: csupán négy év telt el a Ray rendezte Királyok királya bemutatóját követően, ezért nem tudott elég nézőt megmozgatni a kereskedelmi fő célcsoport, az amerikai nézők körében.

A film ma sem közönségkedvenc: ha az olyan, "kritikus tömeg" hangjának teret adó internetes oldalakat vesszük alapul, mint az IMDb (6,5/10), s főleg a Rotten Tomatoes (4,8/10), akkor a legtöbb elmarasztaló vélemény szerint a film "unalmas, felszínes, semmitmondó és ötlettelenségével fordított arányban hosszú".

Kétségkívül, a felgyorsult tempóban zakatoló tömegfilmek korában A világ legszebb története mind a hosszával, mind statikus ritmusával próbára teszi a mai néző türelmét, csakhogy Stevens alkotása spirituális, meditatív film, sikeres ráhangolódást követően szakrális élménnyel.

A születéstől a mennybebenetelig ívelő, a négy evangéliumot alapul vevő, vallástörténeti hitelességre törekvő Krisztus-film olyan, mint egy gigantikus mozgóképes képzőművészeti alkotás. Olyannyira, hogy a monumentális filmfreskót eleve templomi falfestmény keretezi: a világot megváltó, karját széttáró Krisztusról (pontosabban az ő alakító Max von Sydowról) a reneszánsz mesterek szellemében készült freskó képeivel indul és ér véget a film.

De A világ legszebb története teljes egészében festményszerű, az utolsó vacsora jelenete például jól felsimerhetően idézi meg Leonardo da Vinci 1498-as, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falfestményét.

A beállítások statikussága, illetve a színészi játék olykor mesterkéltnek ható teatralitása is ebből a szándékos (színkompozícióit illetően is reneszánsz) festményjellegből fakad: a forgatás előtt pápai áldást és tanácsot kérő Stevens alkotásában egyszerre jelenik meg a hagyományosan templomi környezetben, szentképek között megelevenedő passiójátékok vallásos áhitata, az evangélium mint egyetemes igazság hirdetésének szándéka, és a dráma érzelmekben gazdag feszültsége.

Krisztus szerepében Max von Sydow a keresztény mozitörténet egyik legjobb alakítását nyújtja, mellette Dorothy McGuire (Szűz Mária), Charlton Heston (Keresztelő János), Claude Rains (Nagy Heródes), José Ferrer (Heródes Antipas), Telly Savalas (Poncius Pilátus), Martin Landau (Kajafás) kisebb-nagyobb szerepeit mindenképp érdemes kiemelni, miközben emlékezetes Donald Pleasence aggastyán Sátánja vagy John Wayne egysoros, de annál hangsúlyosabb szerepe római századosként.

A názáreti Jézus (1977)

Franco Zeffirelli nagy ívű, több mint hat órás eposza – amely Krisztus születésétől a feltámadásig mutatja be Krisztus földi életét – eredetileg az olasz (RAI) és brit (ITV) televíziók számára készült: a több mint hat órás alkotást Olaszországban 5, Angliában 2 részben sugározták, 1977 húsvétjára időzítve (az olasz tévében a második részt virágvasárnap vetítették, előtte VI. Pál pápa beszédet intézett a tévénézőkhöz, amelyben a filmet méltatta).

A forgatókönyvön a Gépnarancs írója (amelyből Stanley Kurbrick készítette a Mechanikus narancs című antiutópiáját) Anthony Burgess, valamint Zeffirelli és Suso Cecchi d'Amico (aki szinte minden, a második világháború után alkotó olasz rendezőnek írt) dolgozott, Zeffirelli elképzelésének megfelelően egy olyan történetet kidolgozva a négy evangéliumból, amely megfelel az ökomenizmus jegyének, azaz felekezeti hovatartozástól függetlenül szólítja meg a nézőket, még azokat is, akik nem hivők.

Az egyetemes hitelesség és az ökomenikus cél érdekében a film írói több vallási szakértővel konzultáltak, nem csupán a Vatikánból – Zeffirelli például ragaszkodott hozzá, hogy bővebben bemutathassa Jézus gyerekkorát (amelyről az Újszövetség alig emlékezik meg), ezért Albert Friedlander rabbi segítségét kérte a bar-micvó jelenetéhez, amelyet annak ellenére leforgatott, hogy a rabbi felhívta rá a rendező figyelmét: ez a felnőtté avatási szokás csak a 15. századtól vált gyakorlattá a zsidó közösségekben.

Más apróbb pontatlanságok is bekerültek a filmbe a nagyobb drámai hatás érdekében, például az evangéliumokban egyáltalán nem létező szereplők (a legemlékezetesebb talán a Ian Holm alakította, a legfelsőbb zsidó törvényszék, azaz a szanhedrin egyik vezetőjeként tevékenykedő, valláspolitikai mesterkedő Zerah) és események is. Ezek ellenére Zeffirelli filmjéből árad a megélt hit, annak a reménynek a tolmácsolása, hogy a földi világot maga alá gyűrni igyekvő sötétség legyőzhető a krisztusi szeretet erejével.

Ebben – a hitelesnek ható észak-afrikai helyszínek és a korhű kosztümök vagy Maurice Jarre csodás zenéje mellett –, hatalmas érdeme van a Jézust alakító Robert Powellnek, aki szelíden, ugyanakkor méltóságteljesen alakítja Jézust. Powell minden mozdulatából, szavából, és főképp békés és szeretetteljes tekintetéből nem a meggyőzni akarás, hanem a tiszta meggyőződés sugárzik – nem véletlenül vált Powell hosszú időre etalonná e szerepkörben.

A passió (2004)

A színészként akciósztárként befutott, de épp a Zeffirelli rendezte Hamlet címszerepében magasabb színészi képességeit is korán bizonyító, producerként és rendezőként pedig egyaránt Oscar-díjas (A rettenthetetlen) Mel Gibson korhű nyelvezettel (latin, héber, arámi nyelven) előadott Krisztus-filmje kereskedelmileg a legsikeresebb bibliai filmalkotás, egyben a kétezres évek egyik legvitatottabb mozifilmje.

A 30 millió dollárból készült, világszerte 611 millió dolláros bevételt produkáló A passió-t vádolták antiszemitizmussal (az efféle vélemények hangadói elsősorban Gibson holokausztrelativizáló apja, a szedevakantista író Hutton Gibson miatt következtettek erre, de két évvel később kapóra jött az alkohol- és indulatkezelési problémákkal küzdő sztár részeg-agresszív, a vele szemben ittas vezetés miatt intézkedő rendőröknek tett kijelentése), hiteltelenséggel (mind a bibliai szöveget, mind a történelmi kort illetően), véres brutalitással és hatásvadászattal is.

Ami az antiszemitizmust illeti: valótlan vád, amellyel ennek megfogalmazói jóval a bemutató előtt, azaz látatlanban illették Gibson filmjét. Az igazság ezzel szemben az, hogy – ahogy arra később nagy tekintélyű ortodox zsidó rabbik és közéleti személyiségek is rávilágítottak –, hogy A passió több bibliai zsidó embert is kifejezetten szeretetre méltó, szimpatikus karakterként ábrázol, kezdve Szűz Máriával (akit a részben zsidó származású Maia Morgenstern alakít) folytatva Mária Magdolnával (Monica Bellucci) és Péter apostollal (Francesco De Vito) egészen Arimathiai Józsefig (Giacinto Ferro) és Nikodémoszig (Olek Mincer). Mi több, Gibson filmje is egyértelművé teszi: a jeruzsálemi elit adta Jézust Pilátus kezére, és csak egy maroknyi zsidó csőcselék gyalázza őt, szó sincs tehát arról, hogy egy nép egésze kívánta volna a halálát.

De a hiteltelenség is légből kapott vád. Kétségkívül a forgatókönyvet jegyző Gibson és Benedict Fitzgerald nem csupán a négy evangéliumból, hanem a boldoggá avatott ágostonrendi apáca, Emmerick Katalin (1774–1824) A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése című könyvében leírt látomásaiból is merített (ebben is megjelent a "vérvád"), de ezek hatása leginkább a látványban érződik, a Krisztus földi életének utolsó 12 óráját, azaz a szenvedéstörténetet feldolgozó film szinte szóról szóra idézi az Újszövetséget, főleg Lukács-evangéliumát. És ugyanígy végig lehetne menni a történelmietlenség vádjain is – felesleges, ma visszaolvasva a Gibson filmjét támadó kritikákat még inkább szembetűnik, hogy ezek zöme indulatból született.

Marad a brutalitás és a hatásvadászat – illetve e kettő összekapcsolódása. Mel Gibson filmje, kiváltképp a Krisztussal szembeni erőszak naturális ábrázolása miatt, kétségkívül próbára teszi a néző idegrendszerét, felkavarja érzelmeit, de eleve ez volt a célja: a megváltástörténetből a szenvedéstörténetet emeli ki, azt a szenvedést, amely majd megváltja a bűnös világot.

A filmbeli Jézus (Jim Caviezel átszellemült, a színészt fizikailag is megterhelő alakításában) minden vele szembeni bántásra szeretettel válaszol – és ez a horrorfilmeket megszégyenítő (de a bibliai szenvedéstörténet valóságát először a maga valójában megmutató) véres naturalizmus célja, Gibson nem csupán az erőszakot, hanem az erre adott szeretetet is érzékletesen ragadja meg. Szó sincs arról, hogy A passió célja az olcsó hatásvadászat lenne, Gibson mozgóképes freskót készített a passió stációiból, számos újszerű képi megoldással, de azzal a céllal, hogy megmutassa: mit kellett lelkileg és testileg egyaránt kiállnia mindannyiunkért az ember fiának. Mel Gibson filmjében a misztikum tehát épp a néző számára már a látvány borzalmától elviselhetetlen naturalista ábrázolásban ölt testet, ez pedig minden korábbinál merészebb vállalkozásnak számít a bibliai filmben.