Ilyen a rohasztott cápából készült csemege, mely akár mérgezést is okozhat

A skandináv térség lakóinak nem kell messzire menniük azért, hogy valami igazán kirívót, szaglást, ízlelést, egyáltalán, embert próbálót alkossanak ételként vízi élőlényekből. Miként az Origo megírta, a "rendkívül büdös halételek" kategóriájában brutálisan erős versenyző a svédek surströmming-je. Attól azonban – hogy stílszerűek legyünk – alig szippantásnyi távolságra marad el az izlandiak kulináris atombombája, melynek kipróbálása legalább akkora kihívás, mint egy számítógépes játék végén legyőzni a legutolsó főellenséget. Nem elhanyagolható különbség persze, hogy míg a játékban legfeljebb a szemünk és elfáradt ujjaink érzékelik a vereséget, addig a hákarl esetében akár hosszú regenerációs fázisra is szüksége lehet az ízlelő- és szaglószervünknek, akár bent marad a falat, akár kifordul a szánkból.

Meleg homokban aszalódó cápahús

Széles körben ismert tény, hogy Izland geotermikus nagyhatalom. Ám talán kevesebben hallottak arról, hogy Izland kivételes természeti adottságait a konyhaművészetben is kihasználják a helyiek. A sziget felszíne alatt úgynevezett hideg-meleg termálvizes területek váltakoznak, és számos vízfolyásnál illetve tóban tapasztalhatók melegvizes "szegletek", olyan részek, melyek néha kifejezetten forróak, köszönhetően a mélyből feltörő forró termálvíznek. Ezeknek a területekenek a partszakaszai is jellemzően melegek, a parti homok- és kavicságy hőmérséklete olyan magas, hogy főzni lehet benne.

Mindennek meglepően sok köze van a cápák húsához. A hákarl tradicionális elkészítési módja szerint ugyanis a kifogott cápát először kibelezik, illetve lefejezik – az állat ezen részei haszontalanok a konyhában.

A cápahúsos kupacokra köveket tesznek, és 6-12 hétig hagyják aszalódni a cápahúst. S ez nem csak afféle jól hangzó, izgalmas gasztrofolklór: izlandi kirándulásunkon láthattuk, ahogy meleg talajba temetnek helyben készült kenyérfélét, hogy az abban süljön-főjjön meg. Íme egy felvétel a műveletről, amelyben tehát nem cápát, hanem kenyeret temet a földbe egy izlandi, de az elv ugyanaz:

A kupacokra tett köveknek óriási jelentőségük van, ha cápa van a homok alatt. Ugyanis ezek segítik elő, hogy a cápahúsból az aszalódás során kipréselődjenek a benne található méreganyagok. 

Az aszalási idő után a cápahúst csíkokra vágják, sózzák, majd hónapokra kifüggesztik száradni. Ezt követően, a szárítás során képződő barna réteg eltávolítását követően, felkockázva fogyasztják.

Manapság persze már nagyüzemi módon, tárolókban zajlik az aszalás, a boltokban a turistáknak árult rohasztott cápahús fogyasztásra kész.

Sok turistának elég lenne

Talán különösnek tűnik ennek tükrében, de a hákarl meglehetősen sajátos iparágat képvisel Izlandon – a különös valójában az, hogy egyáltalán iparágról lehet beszélni eme rettenetesen büdös, bizarr ízű, hivatalosan fermentált étel esetében. 

A hákarl grönlandi cápából készül, melyet eredetileg a 18. század végén az abból kinyerhető olajért kezdtek halászni, hogy azt használják a lámpásoknál. Később, amikor elterjedt a közvilágítás, a cápákat egyre inkább húsuk miatt halászták, majd idővel turistacsalogató (vagy épp -riogató) nemzeti étellé vált a rohasztott cápahús. Ahogy a Forbes eme sajátos ágazat kapcsán megjegyzi: egyetlen cápa húsával akár 10.000 turistát is jól tudnak lakatni az izlandiak.

Már amennyiben a "jól lakatás" alatt elég azt érteni, hogy 2-3 falat után szinte biztosan annak a vendégnek is egy életre elege lesz a rohasztott cápából, aki egyáltalán eljutott a kóstolásig.

Az Origo izlandi útján megkóstolta annak egy változatát, és az élmény tényleg életre szól, ha másért nem, hát azért, mert egyszer elég volt belőle. 

Ilyen volt az izlandi rohasztott cápa kóstolása

A rohasztott cápa saját, szubjektív benyomás szerint egyébként egyáltalán nem olyan büdös, mint várná az ember, bár ebben persze ez előzetes feltételezések is szerepet játszhatnak. Persze tényleg büdös, de nem maróan. Hanem amolyan mélyről jövő, mindenre rátelepülő szag észlelhető akkor, amikor az ember felnyitja a húst tartalmazó kicsiny tégelyt.

Az íze pedig különösen alattomos, mert a falat első néhány rágásánál még egy nem különösebben finom, gumiszerű valami az, amit a szánkban csócsálunk. Ártalmatlannak tűnik. Ám amikor eléri az ízlelőbimbókat az első kocka, még a pókerarcban legjobbak is garantáltan elfintorodnak. S az igazi csapás még csak nem is ez.

Hanem az, amikor 

Az élmény valóban egyedi, mással össze nem hasonlítható, és valóban csak néhány kockáig tart – többet vélhetően még a legbátrabbak sem esznek a rohasztott cápából.

Nem véletetlen, hogy a helyiek a brennivin-t, azaz a köménnyel ízesített, burgonyából főzött (keményítőalapú) nemzeti italukat ajánlják hozzá. A kellemes, és persze csak mértékkel kortyolandó brennivin segíti, hogy a rohasztott cápa íze és szaga kikopjon a szánkból és a talán még jobban igénybe vett légutainkból.