Felrobbant egy hatalmas vulkán, 36 ezren haltak meg

Még négyezer kilométerről is hallható volt az iszonyatos detonáció döreje

1883. április 26-án az indonéziai Jáva és Szumátra közötti Szunda-szorosban fekvő Krakatau rétegvulkán hatalmas, úgynevezett eruptív kitörést produkálva robbant fel. A szörnyű detonáció valósággal szétvetette a szigetet, 25 köbkilométernyi törmeléket és vulkáni hamut lövellve az atmoszférába.

A számítások szerint mintegy 100 megatonnának, vagyis ötezer hirosimai atombombának megfelelő erejű robbanás produkálta az írott történelem legnagyobb ismert hangkitörését. A detonáció ereje a Krakatautól légvonalban 3100 kilométerre fekvő nyugat-ausztráliai nagyvárosban, Perth-ben megremegtette az ablakokat, és az ágyúdörgés erősségű hanghatás általános pánikot okozott.

A Kraktautól 4800 kilométerre, Mauritius közelében fekvő Rodriguez-sziget lakói puskalövés-erejűnek hallották a távoli robbanás hangját.

A vulkán kitörésének, illetve az általa keltett cunaminak 36 ezren estek áldozatául. A légkörbe jutott vulkáni por miatt 1,2 Celsius fokkal csökkent a globális átlaghőmérséklet, és a kitörést követő években az időjárás a megszokottól eltérő extrém mintákat mutatott.

Csak a kitörés után öt évvel később, 1888-ban álltak helyre a normál időjárási viszonyok.

Egy egész civilizációt elpusztított a Földközi-tenger legnagyobb vulkáni katasztrófája

Az égei-tengeri görög szigetvilágban fekvő Théra i. e. 1610 körüli robbanásos kitörése az írott történelem egyik legnagyobb vulkáni katasztrófája. A geológusok úgy vélik, hogy a Szantorini-szigetcsoporthoz tartozó Théra a másodperc töredéke alatt több száz atombomba energiájával robbanhatott fel.

A vulkánkitörési index szerint a Théra eruptív kitörése 6-os vagy 7-es erősségű lehetett,

A kitörés, valamint a robbanást követő földrengés, illetve a 20-25 méter magasra becsült cunami Théra szigetével együtt elpusztította a késő bronzkori minószi civilizáció összes települését a környező szigeteken, illetve Kréta partvidékén.

A Théra felrobbanása a becslések szerint mintegy 60 köbkilométer vulkáni törmeléket és hamut juttatott a légkörbe, aminek súlyos következményei lehettek a késői bronzkor európai kultúráira.

Ez volt a közelmúlt legkiterjedtebb globális katasztrófát okozó vulkánkitörése

A Tambora az indonéziai Sumbawa szigetén fekvő aktív rétegvulkán. A Tambor produkálta az újkor mindeddig legerősebb vulkáni kitöréssorozatát 1815 áprilisában. A vulkáni kaldera alatt húzódó kiterjedt magmakamra 1815-re teljesen feltöltődött forró olvadt magmával, miközben a korábbi kitörések következtében a Tambora 4300 méter magasra növekedett.

Noha a 19. század elején még nem létezett a modern vulkanológia, a Tambora kitörését olyan előjelek előzték meg, amire a kortársak is felfigyeltek. A korabeli feljegyzések szerint 1812-től már szinte folyamatosan füstöt eregetett és morajlott a hegy.

1815. április 5-én egy közepes erejű kitöréssel kezdődött el az a rövid, de nagy intenzitású sorozat, ami végül a történelem egyik legerősebb vulkánkitörésében csúcsosodott ki. A néhány napig tartó sorozatos robbanásos kitörések közül a legerősebb erupció a vulkánkitörési index szerinti 7-es,

A Tambora kitörése irdatlan mennyiségű, összesen mintegy 150 milliárd köbméterre becsült hamut és törmeléket juttatott az atmoszférába, aminek súlyos, globális kihatású következményei lettek.

A legerősebb robbanás hangját a Tamborától 1930 kilométerre fekvő Szumátra szigetén is hallani lehetett.

akiknek egy része a vulkán lejtőjéről lezúduló piroklasztár áldozatául esett. A kitörés következményei globális válságot okoztak. Az atmoszférába került vulkáni hamu több évre jelentősen lecsökkentette a napsugárzás erejét.

Ez okozta a leghidegebb periódust az amúgy is hűvös „kis jégkorszakként" emlegetett, a 14. századtól a 19. század második feléig tartó, és a mainál jelentősen alacsonyabb átlaghőmérsékletű időszakban.

A nyár gyakorlatilag megszűnt létezni, a telek pedig szokatlanul hidegek voltak. A jelenség mezőgazdaságra gyakorolt hatása óriási volt, milliók éheztek a Föld minden részén a vulkánkitörés következtében.

Megbénította a légi közlekedést a 20. század második legnagyobb kitörése

A Fülöp-szigeteki Luzon-szigetén fekvő 1485 méter magas Pinatubo aktív rétegvulkán, amelynek az 1991. június 15-i hatalmas erejű robbanásos kitörése szinte holdbéli tájjá változtatta Luzon jelentős részét. A Pinatubo 500 évnyi szunnyadás után éledt fel, azonban nagy szerencsére nem előjelek nélkül.

1990. július 16-án egy igen nagy erejű, a Richter-skála szerint 7,6-os magnitúdójú földrengés pattant ki a Pinatubótól mintegy 100 kilométerre, északkeletre. A rengés a hegyet is megrázta, ami földcsuszamlást és a már létező geotermikus zónában intenzív gőzkibocsátást eredményezett.

1991 márciusától egyre jobban sokasodtak azok a jelek, amelyek a vulkán felébredésére utaltak. Megnövekedtek a kisebb földrengések, és a vulkanológusok azt tapasztalták, hogy 30 kilométeres mélységből jelentősebb magmatömeg kezdett a felszín felé áramlani. Áprilisban, illetve májusban már rengések ezrei pattantak ki a Pinatubo gyomrából, és repedések keletkeztek a rétegvulkán oldalán,

A szakértők figyelmeztetésére a Fülöp-szigeteki hatóságok elkezdték a környék kiürítését, több mint tízezer embert telepítve ki a veszélyes zónából.

A június 7-től elkezdődő aktivitást június 15-én egy óriási erejű robbanásos kitörés követte.

ami egymagában öt köbkilométer kőtörmeléket repített a magasba. A vulkánkitörési skála szerinti 6-os fokozatú, kataklizmatikus, úgynevezett ultra-pliniuszi erupció nyomán hatalmas hamufelhő tört a sztratoszférába. A 35 kilométeres magasságba felhatolt vastag füstoszlopot a magassági szelek délnyugati irányba terítették szét.

A hatalmas mennyiségű vulkáni port az éppen ekkor a térségben tomboló Yunya tájfun messze elsodorta, teljesen megbénítva a térség légi közlekedését. A Pinatubo oldaláról lezúduló piroklasztár, valamint a magasból folyamatosan hulló vulkáni hamu szürreális, holdbéli vidékké változtatták Luzon területének jelentős részét. A Pinatubo hamufelhője többször is megkerülte a Földet.

Nem vették komolyan a figyelmeztető előjeleket

A korai 20. század legtöbb halálos áldozatot követelő vulkáni katasztrófája a Franciaország tengerentúli megyéjének számító Karib-tengeri Martinique szigetén történt, 1902. május 8-án. A sziget „fővárosa", St. Pierre lakói már márciusban szembesülhettek azzal, hogy valami készülődik a „kopasz hegy", vagyis a Mt. Pelée gyomrában.

A külső karibi szigetívhez tartozó Mt. Pelée-t egészen 1902-ig nem tartották számon a veszélyes vulkánok között. Csak a súlyos katasztrófa előtt fél évszázaddal korábban, 1851-ben mutatott aktivitásra utaló jeleket, némi morajlás és kigőzölések formájában, ám mindez 1902-re már feledésbe merült.

1902. március 23-án erős, záptojásszagú kénes gáz árasztotta el St. Pierre utcáit. Április végére tovább romlott a helyzet, ha megfordult a szél, ez olyan erős gázfelhőket sodort a városba, hogy az emberek csak az arcukra szorított zsebkendővel tudtak kilépni az utcára. Egyre gyakoribbá vált a hamuszitálás is, és új jelenségnek számított,

A baljós előjelek miatt április 27-én egy geológusokból álló csapat mászott fel az 1397 méter magas kráterhez. A szakemberek megállapították, hogy a korábban száraz csúcskráterben egy kisebb tó keletkezett, amelynek közepén egy új, kisebb, és hevesen füstölő vulkáni kúp épült.

A víz hőmérsékletéből a geológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a magma már egészen a kráterdugóig nyomulhatott fel. Tapasztalataikat jelentették a városi elöljáróságnak, és a napokon belülire prognosztizált kitörés miatt azt javasolták,

A javaslat azonban a május 10-re kitűzött helyhatósági választások miatt nem volt ínyére a helyi politikusoknak, mert az evakuálás egyértelműen meghiúsított volna a választást. Ehelyett inkább kampányt indítottak abból a célból, hogy megnyugtassák az embereket, és elbagatellizálják a veszélyt. Május 8-án reggel nyolc óra előtt pár perccel hatalmas robbanás hangja rázkódtatta meg St. Pierre-t.

Ezt az első kitörést egy még sokkal erősebb második detonáció követte, amelynek nyomán egy fenyegető, furcsa, sötétszürke felhő jelent meg a vulkán oldalán, amely szorosan a talajhoz simulva és egyre nagyobbra hízva rohant egyenesen a város felé.

St. Pierre-re az akkori vulkanológusok által még nem ismert izzófelhő csapott le, a legveszélyesebb piroklasztár típus.

Az izzófelhő elborította St. Pierre-t, és a városi börtön pincéjében fogvatartott rab, valamint a település határáig elmenekült Léon Compère-Léandre kivételével mindenki szörnyethalt. Túlélőnek tekintettek még azt a 13 éves kislányt is, akinek a kikötőben még időben sikerült eloldania egy csónakot, és kimenekülnie a nyílt vízre. Őt másnap délelőtt a parttól 3 kilométerre találták meg ájultan feküdve a csónakban. A St. Pierre-i katasztrófában legkevesebb 30 ezren vesztették életüket.