A keleti fronton a Vörös Hadsereg 1944. június 22-én megindított elsöprő erejű Bagratyion-hadművelete megrendítő csapást mért a Belorussziába visszaszorult német Közép Hadseregcsoportra.
1944. augusztus 20-án pedig a Rogyion Malinovszkij, illetve Fjodor Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt álló 2. valamint 3. ukrán front lendült újabb támadásba,
és áttörte a Hans Freissner vezérezredes által vezényelt, német–román erőkből álló Dél-ukrajnai Hadseregcsoport vonalát.
A jelentős túlerőben lévő szovjet hadseregcsoportok már a támadás napján szétszórták a 3. és 4. román hadsereg magasabb egységeit, augusztus 21-én pedig majdnem teljesen bekerítették a 6., illetve 8. német tábori hadseregeket,
és kijutottak a stratégiai fontosságú Iasi–Chisinau vonalra, hogy onnan a ploesti olajmezők, és a főváros, Bukarest irányában nyomuljanak tovább.
Ion Antonescu marsall, a „kondukátor”, Románia teljhatalmú diktátora a válságosra fordult fronthelyzet miatt augusztus 22-én rendkívüli minisztertanácsot hívott egybe,
ahol kormányával megszavaztatta a háború további folytatását,
és a hátországban lévő seregtestek hadszíntérre vezénylését.
A kormányülés után bejelentkezett I. Mihály királyhoz, hogy személyesen tájékoztassa az uralkodót kormánya döntéseiről.
A király másnap, augusztus 23-án délután 16 órára adta meg az audiencia időpontját.
Antonescu azt tervezte, hogy a kihallgatás után azonnal a frontra repül, Freissner vezérezredes főhadiszállására. Ekkor még aligha sejthette, hogy augusztus 23. lesz hosszú politikai és katonai pályafutásának utolsó napja.
Augusztus 23. fülledten meleg délutánján Ion Antonescu – akit Adolf Hitler a Harmadik Birodalommal szövetséges országok vezetői közül egyedüliként tüntetett ki bizalmas barátságával –, hatalma teljes tudatában és mit sem sejtve érkezett meg a bukaresti királyi palotához.
I. Mihály azonnal, négyszemközti megbeszélésen fogadta a dolgozószobájában Románia teljhatalmú urát.
A fiatal király nem sokat teketóriázott, hanem egyből a „kondukátornak” szegezte a kérdést,
hajlandó-e elfogadni Románia megmentése érdekében a szövetségesekhez intézett fegyverszüneti kérelmet. A megdöbbent Antonescu elvörösödve pattant fel, és kijelentette, hogy amit a király kér, az nyílt árulás.
Az ekként rövidre sikeredett audiencia után Antonescu sarkon fordult, és sietősen távozni akart a palotából. A lépcsőházban azonban Ion Stricea tábornok, a királyi testőrség parancsnoka toppant elé egy szakasz felfegyverzett katonával, és közölte, hogy a király nevében letartóztatják.
A „kondukátor” 1940. szeptember 4-től tartó teljhatalma ezzel véget ért.
Antonescu letartóztatása után felgyorsultak az események. Igazság szerint a román diplomácia már 1943 novemberétől titkos tárgyalásokat folytatott a szövetséges hatalmakkal a háborúból való kiválás feltételeit puhatolva.
Amíg azonban Budapesten a Kállay-kormány csak és kizárólag a nyugati szövetségesekkel tartotta elképzelhetőnek a béketapogatózásokat,
a jóval pragmatikusabb román külpolitika e lépéseket megtette Moszkva irányába is,
sőt, 1944 januárjától – amikor az előző év végi teheráni konferencián eldőlt, hogy Kelet-Európa szovjet befolyás alá kerül – a bukaresti diplomácia már elsősorban a szovjet vonalra koncentrált. A románok abban is jóval ügyesebbnek bizonyultak Budapestnél, hogy béketapogatózásaikat sikerült teljes titokban tartaniuk a németek előtt, ezzel szemben Kállay Miklós miniszterelnök sete-suta tárgyalási kísérleteiről a német hírszerzés szinte azonnal mindent megtudott, ami végül is 1944. március 19-én Magyarország megszállásához vezetett.
Sztálin igencsak neheztelt a románokra – talán rájuk a legjobban az összes, a németekkel szövetségben és a Szovjetunióval hadban álló nemzetek közül –, mert országával szemben a háború első napjától, 1941. június 22-től hadban álltak, és német segítséggel visszavették a szovjetektől Moldáviát, illetve megszállták Odessza térségét.
A titkos tárgyalásokon azonban 1944 júniusára sikerült egyezségre jutni: a király hatalomban marad, és noha Moldáviát ki kell majd üríteniük, visszakapják az 1940-es második bécsi döntéssel Magyarországnak juttatott Észak-Erdélyt, valamint a bolgár fennhatóság alatt álló Dél-Dobrudzsát.
Az előzetes megállapodásban azt is rögzítették, hogy az átállás időpontja 1944. augusztus 26. lesz.
Az augusztus 20 után felgyorsult események miatt azonban az átállást három nappal korábbra hozták.
Visszatérve az augusztus 23-i eseményekhez, alig két órával Antonescu letartóztatása után, este 18 órára a külügyminisztériumba kérették a Harmadik Birodalom bukaresti nagykövetét. Az elképedt Manfred Killinger nagykövet szó szerint köpni-nyelni nem tudott, amikor közölték vele, hogy Románia fegyverszünetet köt.
Mindeközben a király által kinevezett Constantin Sanatescu vezérezredes katonai kabinetje sem tétlenkedett,
a tábornok parancsára lezárták a fővárosba vezető utakat, és katonai erővel biztosították Bukarest stratégiai fontosságú csomópontjait,
a kormányépületeket és a rádiót. A csapatokhoz kiküldött parancsot sem szabotálták el – mint azt október 15-én tette néhány „derék” magyar vezérkari tiszt Horthy kormányzó hadparancsával –, és a kapott utasítás szerint a román fegyveres erők azonnal szembefordultak a németekkel.
Este 22 órakor Mihály király rádiószózatot intézett a néphez, és bejelentette, hogy Románia fegyverszünetet köt, és átáll a szövetségesekhez. Berlinben Hitlert valósággal leforrázta ez a hír. A Führernek – nem úgy, mint a magyarokkal esetében –, sejtelme sem volt a „legmegbízhatóbb szövetséges” kulisszák mögötti diplomáciájáról; a román átállás így teljesen váratlanul érte.
Éktelen haragjában parancsot adott, hogy a Luftwaffe intézzen bombatámadást a román főváros ellen,
és a bukaresti „lázadó bandát” azonnal tartóztassák le.
Másnap, augusztus 24-én Heinkel He-111 típusú német közepes bombázókból álló kötelék tejesítette is a Führer parancsát. Túl sok kárt nem tettek,
viszont ez olaj volt a tűzre, mert a bombázás a még ingadozó katonai parancsnokokat is a németek ellen fordította.
A német légitámadást ürügyként felhasználva I. Mihály augusztus 25-én nyíltan is hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. A „lázadó banda” eltávolításának nem volt semmilyen realitása, a frontvonalon körbezárt, élet-halál harcot vívó német csapatoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy bukaresti büntetőexpedíciót szervezzenek.
Mihály már augusztus 23-án parancsot adott a 3., illetve 4. román hadseregnek, hogy kezdjék meg a felkészülést a hőn áhított cél, Észak-Erdély visszafoglalására. E hadseregek szeptember 6-tól a 2. ukrán front alárendeltségében vettek részt a Magyarország területére áttolódott további harcokban. A románok számára az átállás teljes sikerrel végződött.
Alig három nappal a romániai kiugrás után, augusztus 26-án
az Úz és Csobányos völgyében első alkalommal léptek szovjet csapatok magyar területre,
nyomukban az Észak-Erdély visszaszerzéséért lihegő újdonsült szövetségeseikkel. A román átállás ugyanolyan váratlan hírként robbant Budapesten, mint Berlinben.
A romániai pálfordulásnak sajátos, kettős hatása volt a magyar politikára,
egyrészt felgyorsította a kiugrás előkészületeit, másrészt a hadvezetőség minden tartalékot mozgósított Erdély és a magyar határok védelmére. Horthy kormányzó, a helytartói feladatokat ellátó Veesenmayer német követ és „teljhatalmú birodalmi megbízott” fenyegetőzéseit figyelmen kívül hagyva augusztus 29-én elcsapta a németeket mindenben kiszolgáló Sztójay-kormányt, és közeli hívét, Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké.
A koronatanács (a kormányzó személyével kibővített minisztertanács) úgy döntött, hogy Romániának hadat üzenve
megpróbálják még az oroszok előtt elérni a dél-erdélyi átjárókat, és a szorosok lezárásával biztosítani a magyar határt.
A hadműveletet szeptember 5-én Kolozsvár és Torda térségéből a 2. magyar hadsereg kezdte meg, de a szovjet előretörés hírére a csapatokat szeptember 8-án a Maros és az Aranyos vonalára rendelték vissza, védelemre.
A szeptember 13-án kibontakozó tordai csatában a honvéd haderő kitűnő helytállása megakadályozta Kolozsvár térségében a Székelyföldről visszavonuló erők elvágását.
Az ezzel egyidejűleg Arad irányában kiteljesedő magyar offenzíva elől a románok visszavonultak. Az 1. magyar páncéloshadosztály alakulatai szeptember 13-án bevonultak Aradra, ahol virágesővel fogadták a honvédeket.
A magyar offenzíva elérte Tordát, és egészen Nagyenyed északi határáig jutott ki, a jelentős túlerőben lévő román haderőt megfutamítva.
A nyomasztó létszámbeli és technikai fölényben lévő szovjet erők feltartóztatására azonban nem volt reális esély, Horthy kormányzónak pedig nem sikerült I. Mihály kiugrásának megismétlése: Magyarország 1944. október 15. után még fél évig tartó pusztító harcok színterévé vált.