Demeter Szilárd: Műhelytitkok a diktatúra hátsó szobájából

2019 januárjában leadtam a főigazgatói pályázatot. A nagyon független értelmiség közül senki nem állt bele a versenybe, csak a pálya széléről kiabáltak, egyedül indulóként nem lettem második. Ebben a pályázatban, amit a döntés kiközlésekor nyilvánosságra hoztam, sok minden szerepel, többek között egy középgenerációt megcélzó alkotói ösztöndíj ötlete is. Nem kellett hozzá sok ész, ha az ember kettőt hátralép, akkor látja a strukturális hiányosságokat.

Ezt követően a napi 48 órás meló után – a mindennapi munka mellett muzeológusi életpályamodellt írtunk, feltérképeztük a kárpát-medencei irodalmi emlékházakat és emlékhelyeket stb., stb. – éjszakánként számoltam, beáraztam a pályázatomban szereplő ötleteket, üzleti terveket készítettem.

Ezúton is köszönöm számtalan kolléga és szakember önzetlen segítségét. Mert a mindentől és mindenkitől, de leginkább a valóságtól független értelmiség hiedelmével ellentétben az emberhez nem vágják csak úgy a közpénzt. A Pénzügyminisztériumban hideg tekintetű emberek néznek a dolgok mögé, és elegáns érveléssel ugyan, de lényegét tekintve nemet mondanak a megalapozatlan ötletekre.

És a megalapozottak kapcsán is szeretnek lefaragni a költségekből. Ez a dolguk, és jól végzik.
2019 áprilisára elkészültem egy hároméves költségvetési tervvel. Ennek egy része a PIM-et és tagintézményeit érintette, a másik része a kortárs irodalom infrastruktúráját, amit a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. (PIÜ) keretében tervezünk megvalósítani. Ezt kormány-előterjesztés formájában a döntéshozók megvitatták (a hvg.hu-ra szokás szerint kiszivárgott, tessenek ott ellenőrizni), majd egy részét elfogadták, a másik részét visszadobták, mondván, gondolkodjak rajta még egy kört. Így született az a kormányhatározat, ami 2020-2022 között biztosítja a PIM (és a PIÜ) számára a költségvetési mozgásteret. Ez viszont keretösszeg, évente kell hozzá újabb és újabb pénzügyi terveket készítenünk, tématabló szerinti alábontásban, megy az árnyékboksz, hogy ez miért annyi, azt meg mégis hogy gondoljátok, bürokraták pontosítják a vesszőket, türelemjáték, minden állami rendszer ilyen.

A lényeg: 2019 júniusában már tudtam, mekkora összeg áll rendelkezésemre a különböző projektekre, így a középgenerációs alkotói ösztöndíjra (és a kulturális gyűjtőplatformra is, ezt csak a taozóknak írom, lásd később).

Mivel nem vélem úgy, hogy nálam lenne a bölcsek köve, ezért elég sok, nálam okosabbnak vagy tapasztaltabbnak gondolt emberrel véleményeztetem az elgondolásaimat, vagy kérem a segítségüket. Ilyenként beszélgettem többek között Térey Jánossal is a tervezett alkotói ösztöndíjról. Valamint van egy kiváló jogászcsapatom, szigorú gazdasági igazgatóm, és egy olyan pimes vezérkarom, akik őszintén megmondják a véleményüket, de nem akarnak helyettem döntést hozni. Ez így nagyjából elégséges ahhoz, hogy az ember helyesnek vélt döntéseket hozzon. Nem igazságosakat, mert mindenki számára igazságos döntés talán csak a Jóisten jussa. De a magunk szempontjából helyesnek tartott döntések meghozataláért és végrehajtásáért kapom a fizetésemet.

És még valamit tudok: olvasóként sokkal szigorúbban ítélek, mint főigazgatóként. Mivel szubjektív értékskálám szerint a kortárs magyar irodalom harsányabb része az erős középszer kategóriája (világirodalmi a mércém, ám ha csak a magyar irodalom utóbbi kétszáz évét veszem keretül, ugyanez a véleményem). A leghangosabbak, akik kényszeresen megmondják a magyaroknak, hogy miről mit helyes gondolnunk, na, ők pont azok, akiket haláluk után két perccel a saját monográfusuk is elfelejt. Nem állt szándékomban ezzel a hangos kisebbséggel vitatkozni. Értelmetlennek tartom az alapállásukat: ha Krusovszky Dénesnek hívnának, akkor indulásból igazam lenne. Ám mivel Demeter Szilárdnak hívnak, ezért indulásból nem lehet igazam. Inkább bíztam és bízok a csöndes, normális többségben. Ezért a középgenerációs ösztöndíj megítélését a szakmára bíztam.

A lehető legszélesebb írószakmai és könyvszakmai körnek küldtünk ki felkérő leveleket. Kiadói konszernek, írószervezetek, szakmai egyesületek szavaztatták meg tagságaikat, és küldtek be egy ilyenformán már megszűrt javaslatcsomagot. Az így beérkező jelölésekből állt össze a több mint háromszáz névből álló jelöltlista.

Erről a listáról egy 19 tagú szakmai kuratórium döntött, amelynek én nem voltam tagja. A kuratórium végső formáját a szakmai szervezetek javaslatai alapján állítottuk össze. A kurátorok többségét nem mi kértük fel, hanem a szervezetek delegálták. Mi a PIM-ben tehát nem tudtuk előre, hogy kik fognak dönteni, ezt is a szakmára bíztuk.

2020. január 20-án ült össze a kuratórium, hogy kiválasszon harminc Térey-ösztöndíjast, illetve tizenöt tartaléklistást. A szavazás titkos, többfordulós volt, két jogász is felügyelte a folyamatot. Én az elején köszöntöttem a tisztelt kuratóriumi tagokat, jeleztem, hogy a mi részünkről az lenne a cél, hogy az általuk kiválasztott harminc alkotó öt év alatt letegyen az asztalra tíz olyan művet, amit száz év múlva is olvasnak a magyarok, hát így szavazzanak be írókat, ha kérhetjük. Azzal elmentem dolgozni, eztán már csak a végeredménnyel szembesültem.

A végeredmény láttán ismét gyorsan elkezdtem számolni. Nem a bekerült harminccal volt bajom, arról a kuratórium dolga és felelőssége volt dönteni, hanem a tartalékos tizenöt szerző többsége miatt kerestem megoldási lehetőséget. Mert ennyire jó szerzőket láttam ott. Mivel az ösztöndíjra szánt költségsor már 2019 májusában véglegesült, ezért meg kellett néznem, honnan csoportosítsak át még pótforrást úgy, hogy a pimesek se szenvedjék meg, a projektek is haladjanak. És itt jön be a képbe a konteók leghülyébbike: mély sajnálattal közlöm az ellenzéki véleményvezérekkel, hogy a 2019 év végi négyszázvalahánymillió többletforrást nem a PIM kapta, hanem a tagintézménye, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, ráadásul színházi célú tevékenységekre. Ezért ahhoz a pénzhez nem nyúlhatok, gyakorlatilag csak adminisztráljuk azt az összeget, mint minden más célirányos támogatást. Ha kérdezik, ezt elmondom, de az ellenzéki média legrosszabb szokása szerint először konteóznak, majd tényközlésként utaztatják a feltevéseiket, és épp az érintettet nem kérdezik meg. Értem én, hogy politikai újságírás, csak akkor ne tessenek szakmázni és objektív-független médiázni. Ennyit az anyagiakról, ugorjunk.

Van egy hibám, ami miatt alkalmatlan vagyok politikusnak: mindig magamból indulok ki. Én például nem szeretem az ingyenpénzt (tapasztalatom szerint annak utólag nagy ára van), akkor érzem jól magam, ha megdolgozom a fizetésemért. Ezért eleve azt feltételeztem, hogy egy alkotói ösztöndíj magától értetődően azt jelenti, hogy az ösztöndíjas alkotni fog, ezt tehát le sem kell írni, nem kell terveket kérni, mifene. Csakhogy a jogászok jelezték, hogy az Állami Számvevőszék számára kissé soványka lesz az a magyarázat, miszerint reményeink szerint a közpénzben részesülők remekműveket fognak alkotni. Az írószakmai szervezetek (!) további feltételeket javasoltak. Ezek szerint rosszabb véleménnyel vannak az írókról, mint én, vagy csak jobban ismerik az írótársadalmat. Mindegy is, az ésszerűség határáig elfogadtam a javaslatokat. Végül is jogos: az a tehetség, aki csak felveszi a pénzt, de nem teljesít, az egy legalább annyira tehetséges kollégája elől veszi el az ösztöndíjat, aki talán dolgozna is. Így állt össze a Térey-ösztöndíj feltételrendszere.

Végezetül: tudom, hogy a balliberális elit szerint kizárólag csak az lehet szakmai döntés, amit egyoldalúan ők hoznak. De felhívnám a figyelmüket arra, hogy egyrészt most nem ők ülnek a kormányrúdnál. 2002-2010 között volt lehetőségük jobbá tenni a magyar irodalmat, ezáltal a magyar kultúrát. 2010 óta a magyar választópolgárok a másik oldalnak adtak mandátumot egymást követően háromszor, ilyen a demokrácia. És senkiházizhat engem Radnóti professzor úr, ettől még minden papírt én írok alá, vagyis a felelősséget én vállalom.

Másrészt nem attól lesz gazdag, sokszínű, tehát erős a magyar kultúra, ha meglincseljük (akárcsak verbálisan is) a másként gondolkodókat. Ha így értik a nyitott társadalmat, akkor szólnék, hogy egy ilyen rendszert már próbáltunk, csak akkor még kommunizmusnak hívták. Több millió magyar megerősítheti, hogy az nekünk nem volt jó.