Néhány mondat Herr Schmittről - és Herr Tuskról

Az ún. „egyszerű embereknek" az esetek többségében igazuk van. Tudásuk vagy tapasztalaton, vagy átadáson (tradere!) alapul: meséltek nekik a szüleik, nagyszüleik. A mindennapokban épp ezért nincs is szükségük az értelmiségiek bábáskodására. Pedig hogy szeretnék ők oktatni az emberiséget!

Érdemes tisztáznunk mindjárt az elején: Herr Tusk természetesen nem olvas Carl Schmittet. Radoslaw Sikorski sem olvas Carl Schmittet, sőt ex-SZDSZ-csinovnyik HVG-s skriblerek sem olvasnak Carl Schmittet. A skriblerek és politikai elfekvők annyit tudhatnak az ipséről, amennyit a Wikipédia kipök nekik. Herr Tusk és Anne Applebaumné, Radoslaw Sikorski esetleg annyival többet, hogy a „régi szép időkben", még az Obama-érában (RIP!) az egyik transzatlanti fontoskodó-pezsgőző szeánszon hallhatták, amint valamelyik européer globalista konzervatív-liberális entellektüel aperitiffel a kezében rendkívül gondterhelt arccal taglalja, hogy Carl Schmittet nem illik tisztelni.

Ha e szereplők akármelyike valóban olvasott volna Schmittet, nem tárná a nyilvánosság elé az olyan fájóan olcsó és ostoba zsurnalizmusokat, miszerint Schmitt szerint minden a hatalom vagy hatalomtechnika. (Ezzel párhuzamos az a tankönyvi okosság, miszerint „Machiavelli gondolkodása a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól". Pont. Ja. Bizonyosan ez a kivételesen eredeti gondolat az, ami miatt még ma is könyvtárakat töltenek meg a Machiavelliről szóló irodalommal. Nagyjából annyira igazak az ilyen mondatok, mintha egy receptet így írnánk le: kell hozzá ilyen, meg olyan alapanyag és fűszerek. Valami köze van a végeredményhez ennek a leírásnak is, de önmagában kicsit kevés.)

Először is, Schmitt a politikairól beszélt, amikor annak lényegét a barát-ellenség viszonyban jelölte meg, nem pedig a „politikáról": a politika bármely emberi társulás egyik szférája, ami normál üzemként működik. A politikai pedig egy viszony, ami egyfajta intenzitást jelöl. Leegyszerűsítve: például, ha két multi ellenségeskedésbe kezd, a köztük lévő viszony politikaivá válik; ha két celeb csipkelődéséből ellenségeskedés lesz, a viszonyuk onnantól kezdve politikai. A „politikai" tehát egyáltalán nem feltétlenül a „politikára" vonatkozik, hanem bárhol megjelenhet, ahol egy adott viszonyban megjelenik a „barát-ellenség" megkülönböztetés, avagy háború/harc lehetősége. (Lehetőség, nem feltétlenül megvalósulás.)

Nyilvánvaló tehát, hogy a „schmittezők" nem politikai, filozófiai vitába igyekeztek bocsátkozni a magyar miniszterelnökkel (abban pont ugyanolyan szörnyen alulmaradnának by the way, mint magában a politikában), hanem nácizni szerettek volna, csak ahhoz nem elég bátrak, hogy ezt nyíltan megtegyék.

Tegyük fel ugyanis egy pillanatra, hogy nem ez történt, és hogy Herr Tusk behatóan ismeri a schmitti gondolkodást. Ebben az esetben utalhatott arra, hogy a magyar miniszterelnök a schmitti szuverenitás elvet érvényesíti, azaz szuverénként dönt a „kivételes állapotról". Csakhogy Schmittnél ez a „kivételes állapot" épp azon eseteket jelöli, amelyek nem vezethetők le normából, vagy hogy lehozzuk ezt az érvet a földre: nincs például előre rögzítve egy alkotmányban. Mivel a jelenlegi vészhelyzet „forgatókönyvére" van szabály a magyar Alaptörvényben, így ennek a kivételes állapotnak a természete kicsúszik a schmitti definíció alól. A kivételes állapot az, amiben teljesen felborul az addigi rend a normákkal együtt - vagy a normák nem kínálnak megoldást az adott helyzetre. Ha Herr Tusk tehát neadjisten erre célzott volna, akkor tévedett - de aligha hihető, hogy ilyen finomságokra lenne hangolva Herr Tusk.

Schmitt persze közel sem csak a gonosz reakciósok vagy „nácik" számára fontos hivatkozási alap. Meg lehet nézni, mennyire fontos Schmitt Antonio Negrinek, Michael Hardtnak, Ernesto Laclaunak, Chantal Mouffe-nak, Giorgio Agambennek, stb.

(Egy nagyobb zárójel. Schmitt tagja volt a nemzetiszocialista pártnak. Magyarul is megjelent írásai közül erről leginkább „A Führer oltalmazza a jogot" c. írása tanúskodik, amelyben helyesli az SA Hitler általi felszámolását. 1936-ban kegyvesztetté vált, az SS lapja opportunistának nevezte Schmittet, aki szerintük „hegeliánus államelméleti gondolkodó", akinek „antiszemitizmusa merő színjáték", és aki mégiscsak „katolikus", és aki ráadásul korábban bírálta a náci fajelméletet, stb. Naplóiból világos, hogy Schmitt igenis antiszemita volt - kár lenne mentegetni. És dönthetünk persze úgy, hogy finnyásak vagyunk, erre is lehet jó okunk. Ez esetben azonban kérdés, mi lesz azokkal, akik adott esetben a Lukács-óvodában tevékenykedtek és Heidegger-követők voltak? Mintha utóbbi úriembernek is lett volna némi kötődése a nemzetiszocialistákhoz. És ugyanebből a körből akadt olyan is, aki nem mellőzte az elismerő szavakat, amikor Schmittről értekezett. Érdeklődők kedvéért: A „politikai" fogalmának újragondolása, Politikatudományi Szemle, 1993/2. Tessék nyugodtan rácsodálkozni.)

Carl Schmitt gondolkodóként megkerülhetetlen - már annak, aki szeretne gondolkodni (ilyesmivel nem kell indokolatlanul megvádolnunk sértett politikusokat és liberális firkászokat). Intellektuálisan igényes emberek ezt elismerik, akárhova tartozzanak is. Jacob Taubes rabbi egyenesen odáig ment, hogy azt mondta: Carl Schmitt az egyetlen ember, akivel érdemes beszélgetni.

Való igaz, hogy Schmitt antiliberális gondolkodó volt. Ha nem került volna intim viszonyba a nemzetiszocialista rezsimmel, ez a tény önmagában is elég volna a nácizáshoz, hiszen utóbbit a liberális entellektüelek reflexió nélkül űzik, ez náluk a vegetatív idegrendszer része. Olyannyira, hogy ugyanezt a jelzőt előbb-utóbb megkapta Hannah Arendt és Leo Strauss is, két német zsidó emigráns, akik Hitler elől menekültek az Egyesült Államokba, és szintén liberalizmus-ellenes gondolkodók voltak. A „nácizással" szemben tehát egyetlen pedigré sem elég erős, ha valaki bírálni merészeli a liberális ortodoxiát. (Tanulságos, hogy Schmitt Politikai fogalmához Strauss írt egy olyan recenziót, amelyben a szöveg antiliberális élének radikalizálását szorgalmazta - és sok tekintetben a két zsidó emigráns radikálisabban volt liberalizmusellenes, mint maga Schmitt. De ez messzire vezet, és még megzavarnánk a liberálisok vegetatív idegrendszerét.)

Intellektuálisan nem tisztességtelen ellenfelei komolyan veszik Schmittet. Vannak olyan elgondolkodtató kérdések ugyanis, hogy a politikai rend valóban levezethető-e a tételezett normákból, mint azt a liberalizmus állítja, vagy alapvetően döntés alapozza meg azt? Ahogy az is elgondolkodtató állítás, hogy a politika végső soron nem alakítható véget nem érő, vagy éppen kompromisszumban véget érő örök párbeszéddé, ahogy azt a liberalizmus szeretné, ugyanis előbb-utóbb szükség lesz döntésre.

És intellektuálisan már csak azért is érdemes Schmittel foglalkozni, mert még a konzervatívok többségével szemben is próbálkozott valamiféle új politikaelméleti „kánon" megteremtésével (Donoso Cortes, Joseph de Maistre), akár sikerült ez neki, akár nem.

Az igénytelenek (Herr Tusk, Sikorski, szadi-árvák stb.) vagdalkozását érdemes előnyünkre fordítanunk. Ha már úgyis otthon kell maradnunk, legyünk náluk intellektuálisan igényesebbek, és olvassunk Schmittet. Nem kötelező egyetérteni vele, de a megértésére tett kísérlet nem fog kárunkra válni. Bevezetésnek jó szívvel tudjuk ajánlani Schmitt Politikai teológiáját, amely bámulatosan rövid, tehát punditok is átverekedhetik magukat rajta. Hogy megértik-e, az más tészta.

Ezzel máris előrébb vagyunk, mint a politikai futottak még kategóriában utazók, az igénytelenek.