Boszorkánysággal vádolták a középkori sörfőző nőket

A sör csak három hozzávalóból állhat: vízből, árpamalátából és komlóból – mondta ki IV. Vilmos bajor herceg. Az 1516-ban megfogalmazott, egész Bajorországra érvényes rendelet nem az alkohol ízvilágán kívánt javítani, ennél jóval praktikusabb okok vezérelték az uralkodót. Az addig kenyérgabonával – főképp búzával – készített italt jóval ízletesebbnek tartották. Mivel sok sör fogyott, egyre több búzát használtak fel erre a célra. A kenyér legfontosabb összetevőjének áremelkedése viszont éhínséggel fenyegetett. 

A bajor herceg törvénye (Reinheitsgebot) megakadályozta, hogy gabonát használjanak fel a „folyékony kenyér” készítéséhez, így normalizálva mindkét árucikk árát. Bár népének be kellett érnie a világosabb sörrel, a hercegi család ebből nem kért, és továbbra is használtak negyedik hozzávalót is. Ha az időben visszaugrunk, láthatjuk, hogy nem ez volt az első szabályozás mely a szeszes italt érintette. A 12. században Rőtszakállú Frigyes a rossz sört főzőket büntette, két évszázaddal később, Weimarban pedig hasonlóan a bajor herceg rendeletéhez, minimalizálták az összetevők listáját. De hogy jutottunk el oda, hogy ennyire népszerű lett?

Aki sosem mondott nemet egy korsó sörre

A főképp a tiszta víz hiányát pótolni hivatott ital legkorábbi receptje a suméroktól maradt ránk. A bódító nedű a fejlett ókori civilizációban végig jelen volt, bár a maihoz képest egészen más ízvilágot kell elképzelnünk. Az egyiptomiak úgy vélték, hogy Ozirisznek és Ízisznek köszönhetik a sör feltalálását, 

Ha hihetünk a szóbeszédnek, torka sosem száradt ki, töménytelen mennyiségű sört volt képes egy ültő helyében meginni. Az egyik elmélet szerint a brüsszeli sörfőzőcéh tiszteletbeli tagjáról, a 13. században élt I. János brabanti hercegről mintázták a ma már több sörfőzde nevét adó mitikus alakot. 

A kora középkorban tehát nem áldozott le a sör csillaga, a leginkább gyógyító tulajdonságait figyelembe vevő szerzetesek előszeretettel kísérleteztek az ízekkel: az addig használt hozzávalókat, vagyis a gyömbért, mézet és tölgyfakérget felváltotta a komló, mely kitűnően tartósította az italt. A böjtölés alatt is jókedvűen fogyasztották, és örömüket valószínűleg az sem csillapította, hogy jövedelmező üzlet nőtt ki belőle. 

A 14. századtól már a városi polgárság is kipróbálhatta magát, hogy ki készíti a legfinomabbat. A kocsmák vezetése mellett a sörfőzést is a nők érdemelték ki.

Boszorkányok főzete

Mind az alkoholt árusító nőkben, mind a képzeletünkben élő boszorkányokban akadt néhány közös vonás, mint az elengedhetetlen kellékek: a seprű, a hegyes kalap és a macska. A varázsfőzetet készítő boszorka sztereotípiája tehát az angol sörfőzésben gyökerezik. A vásárokban a részegítő italt is kínáló, többnyire férjezett nők kúp alakú fejfedőben különböztették meg magukat a más portékával kereskedőktől. A 14. századi Angliában még a búzából vagy rozsból készült nedű volt a leginkább csalogató egy szomjas vándor számára, azonban a gabonára ácsingózó egereket már nem látták szívesen.

Ellenük csak egy macska vehette fel a küzdelmet. A seprű célja természetesen a főzés színterének tisztántartása volt, de e mellett egyéb funkciókat is betöltött, például az árusítóhelyet jelző „sörpóznaként” is megállta a helyét. Mivel a nők nagy vagyonra tettek szert ezzel a tudománnyal, sokaknak nem volt ínyére a meggazdagodásuk. Az ördög szolgáinak nevezték őket és boszorkánysággal megvádolva kezdték el üldözni a sörfőző nőket.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.