Autista gyerekek a transzideológia célkeresztjében

Az autizmus egy spektrum zavar, ami azt jelenti, hogy eléggé változatos formái ismertek és nem lehet általános vagy mindenkire illő jellemzők alapján leírni az autizmus tüneteit. Hogy milyen tünetei vannak az autizmusnak, az függ az autista személy életkorától, személyiségétől, az értelmi képességeinek szintjétől, de környezeti hatásoktól is, például, hogy mennyire van támogató közegben. Az autizmus egy idegrendszeri fejlődési zavar, az okok egy része genetikához köthető, de épp annyira felelősek a környezeti hatások is. A kutatások egyelőre több kialakulásért felelős tényezőt zártak ki, mint azonosítottak. Amitől például biztosan nem „lesz autista a gyerek", az a rossz szülői bánásmód (ettől más problémája lesz), a védőoltások vagy a repülők kondenzcsíkja.

Most egy új, a neves Pediatrics szaklapban megjelent kutatás eredményei mutatnak arra, hogy

egészen pontosan: az autizmus spektrum zavarral diagnosztizált fiatalok körében magas a nemi diszfóriával is diagnosztizáltak száma, különösen a lányok körében. Mi magyarázhatja ezt az összefüggést?

Még mielőtt téves következtetéseket vonnánk le a két állapot között, fontos tisztázni, hogy az autizmus spektrum zavar egy olyan állapot, mellyel kapcsolatban napi szinten jelenik meg valamilyen új „kutatás", ami állítja: megtalálták az autizmus okát és ezzel együtt az ellenszerét. Ezzel együtt eléggé általános autistának bélyegezni valakit, akinek szociális képességei problémásak, esetleg szorongóbb típus. Az autizmus viszont ennél sokkal bonyolultabb állapot, a diagnosztikája sem egyszerű, enyhébb típusaival viszont egészen könnyen együtt lehet élni és talán egy általános szabály igaz csak az autizmussal kapcsolatban:

A nemi diszfória és az autizmus közötti kapcsolat sem feltétlenül a génekben keresendő, sokkal inkább az autizmus félreértésében és a ma már trendnek számító, kifordított gender ideológia terjedésében.

Az autizmus megállapításához komplex szakértői vizsgálta szükséges, autizmusra utaló vagy autisztikus tünetek pedig nemcsak a később valóban diagnosztizált autizmussal élő embereknél fordulnak elő, éppen ezért ezekből a jelekből nem szabad hosszútávú következtetéseket levonni, jelzőcsengőként érdemes rájuk tekinteni. Talán a legelső ilyen jelek másféléves kor körül jelentkezhetnek. Ilyenkorra alakul ki az ún. közös figyelem: ez nem más, mint az a jelenség, amikor a kisbaba tudja, ha valahova mutatunk, akkor annak célja van, a mutatás irányába néz, nem pedig az ujjunkra. A babának ilyenkor már van egy belátása a másik viselkedésére vonatkozóan, össze tudja kapcsolni a viselkedést a szándékokkal. Ez az elmeolvasási vagy mentalizációs képesség, aminek segítségével bejósolhatjuk és befolyásolhatjuk is mások viselkedését. Ez egy neurotipikus embernél már automatizmus és alapfeltétel a hétköznapi kommunikációhoz, társas térben való létezéshez. Az autizmus egyik tünete a mentalizáció hibás működése, ez által nemcsak nehezükre esik bejósolni és értelmezni mások viselkedését, de nekik sem sikerül sokszor a helyzetnek, társas normáknak megfelelően viselkedni. Mivel az őket körülvevő ingerek könnyen eláraszthatják őket és azok értelmezése nehezükre is eshet, ezért ilyenkor sokszor a saját belső világukba menekülnek, ami kívülről furának, ijesztőnek tűnhet: ilyen például, amikor az autista ember indokolatlan helyzetben artikulálatlan hangokat ad ki, csapkodni kezd vagy például lefekszik egy bevásárlóközpont közepén.

Egy magasan funkcionáló autista fiútól egyszer megkérdeztem, miért szereti annyira a vonatokat, mire ő azt mondta: azért, mert az sínen halad és pontosan látod merre megy. Bár az autizmus annyi féle, ahány autista ember létezik, talán nem torzít nagyon, ha kicsit általánosítunk a tüneteket illetően: az autista személyekre a fentiek miatt nagy részben igaz, hogy kedvelik a kiszámíthatóságot, a következetességet mind a környezetükben és mind a verbális-nonverbális kommunikáció terén. Persze ez külső szemmel merevségnek is tűnhet, de valójában

Ismerve ezeket a tényeket, nem meglepő, hogy az autista személyek a nemiségüket illetően, a külső megjelenésükben is nemcsak ragaszkodnak ehhez a kiszámíthatósághoz, de szükségük is van rá. Ismerve az autizmus spektrumán lévők gondolati szerkezeteit, előfordulhat, hogy azt hiszik, ha nemi szempontból atipikus érdeklődési körük van, akkor valójában az ellenkező nemhez tartoznak, ezen pedig nem segít az erőszak gender ideológia.

Az autista lányok jobban ki vannak téve a félrediagnosztizálásnak: a nők – az évszázadokon át rájuk ragadt elvárások miatt is – egész egyszerűen ügyesebben „rejtik el" a tüneteiket, simulékonyabbak, jobban rá vannak kényszerítve, hogy alkalmazkodjanak a társadalmi elvárásokhoz. Ez a jelenség a maszkolás, amikor a maszkoló ismeri az elvárt és előnyben részesített viselkedést, legyártja ezt a maszkot és ezzel próbál érvényesülni a közösségeiben a beilleszkedés és az elfogadtatás reményében. Egyre több az arra irányuló kutatási eredmény, mely szerint az autizmus prevalenciája csaknem hatszor magasabb azoknál a gyermekeknél, akiket nemátalakítást támogató klinikára utalnak. Ez az eredmény pedig elgondolkodtató.

A józan ész azt sugallná, hogy amikor egy gyerek ellentétes neműnek mondja magát, minél több ponton tegyük fel a kérdést: Miért? Mi lehet az oka annak, hogy így érzi, valóban így érzi-e vagy esetleg – lévén gyerekről van szó – nincsenek még meg a szavai arra, hogy kifejezze pontosan, hogyan és minek is érzi magát.

Ha egy gyerek tetoválást akar csináltatni, akkor biztosan felteszi neki a szülő a kérdést: Miért? És miért pont most? És még közel száz kérdés jut majd eszébe, amik közel sem annyira alaposak, mint egy komplex szűrővizsgálat – ami az autizmus gyanújának esetében meg kell, hogy történjen. Hogyan fordulhat elő az, hogy ilyen sok gyerek esetében nem kételkedtek eléggé és nem tették fel elégszer azt a kérdést: Miért? – és került sor ennyi félrediagnosztizálásra?

Azért, mert ott tartunk, hogy a „Miért?" kérdés feltétele már önmagában kirekesztőnek van titulálva – az erőszakos ideológiai mozgalmak szempontjából ugyanis a kételkedés veszélyes.