Brutális atomháborús filmek, amelyek után garantáltan nem alszol

Fonalak (1984)

Ez a film robban, szó szerint. Leülsz elé, a székbe szegez, beszippant és átéled azt, amit a szereplők is.

A Fonalak szenvtelenül, mellőzve a hollywoodi kliséket, dokumentumfilmszerűen mutatja be egy nukleáris háború kitörését és következményeit. Kitér arra, hogy egy atomháború esetén miként omlik össze a társadalom, és hogyan működnek az egyének ebben a „civilizálatlan" világban. Különféle filmes húzásokkal, például a dátum elhagyásával, nem konkretizálják egy bizonyos évre a cselekményt, így azt az érzetet keltik, hogy

Sokkolóan brutális, nyomasztó és egyben felejthetetlen alkotás.

Másnap (1983)

A Fonalakhoz képest a Másnap című tévéfilm kismiskának tűnik.

A gyanútlan amerikaiak életébe nyújt betekintést. Éldegélnek, ahogy tudnak, aztán egyszer csak kilövik az első rakétákat, ezzel kirobbantva az atomháborút. A film első felében a szereplők a híreket nézve még csak nem is feltételezik, hogy hamarosan a földdel lesz egyenlő a városuk, legyintenek: „csak rémisztegetés". Aztán lehullik az első bomba.

A mozi elsősorban felfesti azt a víziót, hogy mi történne akkor, ha a hidegháborús állapotok közepette valaki megnyomná azt a bizonyos piros gombot, másodsorban kendőzetlenül megmutatja, hogy az emberek a robbanás után hogyan nem élnek túl.

A film reménytelenséget és kilátástalanságot áraszt, mely élmény hosszú órákig álmatlanságot okoz.

Malevil (1981)

A fent említett két példához hasonlóan a Malevil című filmdráma egy francia falu életét mutatja be egy atomkatasztrófa után. A robbanás túlélve a lakóknak megkell küzdeniük a kóborolókkal és egy másik túlélőcsapat könyörtelen diktátorával is.

A Malevil a Robert Merle azonos című könyvének filmadaptációja. A regényt többen is kiváló műként írták le, kiemelve, hogy „jól átadja az emberek küzdelmét", akik „a lehetetlenből építenek csodát", azonban Christian de Chalonge rendezésétől annyira már nem voltak elájulva a nézők. Ezért javasolják a könyv olvasását, de a filmrajongó érdeklő akár a Netfilxen is megtekintheti.

Háborús játékok (1983)

Tökéletes példa arra, hogy miért ne bízzunk tinédzserekre komoly számítógépes technikát.

A Háborús játékokban történt ugyanis, hogy egy középiskolás számítógépes zseni a feketepiacon olyan komputerprogramra tett szert, amivel a tudtán kívül közvetlen kapcsolatba került a Pentagon főhadiszállásával. Egy jó hecc következtében véletlenül beindítja az atombombákat vezérlő programot.

Ami ezután következett azt az olvasó fantáziájára bízom. (Totális káosz, pánik és majdnem kitört az atomháború.)

Slusszpoén, hogy amikor Ronald Reagan beült a moziba és megnézte ezt a filmet, döbbenten megkérdezte a tanácsadójától, „valójában történhet ilyen"? A válasz az volt, hogy

Godzilla (1954)

A Godzilla filmek sémája közismert. Van egy nagy szörnyeteg, aki tombol, városokat pusztít el. Azt viszont kevesen tudják, hogy a szörnykarakter a nukleáris holokausztot szimbolizálja a japánok szemszögéből, s az ikonikus '54-es mozi megszületése óta az atomfegyverek metaforájaként azonosítják. A rendező elmondása alapján, "ha Godzillát dinoszauruszként ábrázolták volna, akkor a megöléshez egy golyó is elég lett volna", de nem ez volt a cél, így "a szörnyet felruházták az összes olyan tulajdonsággal, amivel egy atombomba is bír".

Az alkotás nyitójelenete – amikor Godzilla elpusztított egy japán hajót - konkrét utalás egy, a valóságban is megtörtént esetre.

1954. március 1-én, néhány hónappal a film forgatása előtt egy Lucky Dragon No.5 névre keresztelt halászhajót 23 fős legénységgel beszennyezte az USA Castle Bravo termonukleáris fegyvertesztjének nukleáris csapadéka. A legénység az eset után hetekig akut sugárszindrómában szenvedett. Kuboyama Aikichitn kívül mindenki felépült, a hajó vezető rádiósát azóta a hidrogénbomba és a Castle Bravo próbalövésének első áldozataként tartják számon.

A film egy másik jelenete pedig, amelyben Godzilla Tokióban tombol, Hirosima és Nagaszaki bombázásának metaforája.

Jól látható, hogy az elmúlt évtizedekben számos alkotót inspirált az atomhábrú lehetősége. Vannak olyan művészek, amelyek átvitt értelemben, szimbólumok segítsége révén hozzák el a háború borzalmait, de vannak olyanok is, akik a nyers bomba erejével kalaúzolják el a nézőt egy olyan világba, amelyben garantáltan nem szeretnénk élni. Kivételes alkotások ezek, amelyeknek nemcsak művészi értéke van, hanem társadalomformáló ereje is: el kell kerülni az atomháborút.